the last time we saw each other we clarified our relationship. sort of. our unified stand is that we are basically single but the times we spend together are real. relationship kinda very real. we cook, we watch things, we are having crazy good intimate moments and at the end we say good bye to it. like having a bubble and jumping in and out of it.
i feel single. i neither have the notion of being possessed nor have the need to posses anyone. i realized that nobody can solve my problems. no one but me. i can find companions on my path and they can help me but eventually i need to do the steps for myself. i don't rely on you. you don't rely on me. and it is strange still. i am used to feel the neediness the wish to rely on someone and in my head being reliable and rely on someone is the essence of love. not anymore. i do not need you to have my life on track. i only need myself for that. i am taking ownership over my life, over my choices.
i am single. but whenever i am home and youtube starts to play this i hear your voice saying that the last time i was at your place we had sex listening this. i know that you remembered because it counts. the time we are together counts. it matters. it is beautiful. it is so beautiful, unique and intimate that i do not want anyone else to interfere with it. i do not even look at people with any sort of attraction. in the back of my mind i am attracted to you, only you at this moment. i want that special intimacy what the two of us create. it sucks me in, like a riptide and once i am there, there is no way out. but then i snap out of it once we depart. but this unconscious sweetness in the back of my mind tells me not to overthink. just let it go an enjoy every moment. not only the ones spent with you but all what is spent with myself.
i arrived to the point when i can honestly say that i love myself. and i love my life. and love you being in it.
2018. március 29., csütörtök
2018. március 21., szerda
félelem az egyedülléttől
rettegek, hogy elhagy. hogy csak úgy kiír az életéből úgy, hogy az enyémben még benne van. úgy szeretném tisztán látni, hogy benne van-e az én életemben vagy csak én akarom őt belelátni. de ennyire még nem vagyok egészséges.
úgyhogy most a jól ismert kivárásra játszom. nem erőltetem, hanem megpróbálok magamra fókuszálni, csinálni a dolgaimat, hogy visszanyerjem kicsit a saját központomat, ugyanis mostanság ez valahogy elcsúszni látszik. még csinálom, még benne vagyok, nem adom fel. ugyan sokszor annyira szorongok, hogy szinte megbénít, de igyekszem vagy időt adni magamnak vagy pedig tudatos módszerekkel (séta, meditáció) kilépni belőle.
azt hiszem véget kéne vetnem ennem az egésznek. az egész szorongást kiváltó szituációval kell valamit kezdenem.
...
Miután valahogy felsejlett a "serenity prayer", teljesen világossá vált, hogy folytatnom kell a mítingre járást. nem számít, hogy milyen nyelven, de muszáj megosztani, kimondani, elengedni, átírni, felelősséget, közösséget és odatartozást vállalni. úgyhogy ma megyek is. kész.
úgyhogy most a jól ismert kivárásra játszom. nem erőltetem, hanem megpróbálok magamra fókuszálni, csinálni a dolgaimat, hogy visszanyerjem kicsit a saját központomat, ugyanis mostanság ez valahogy elcsúszni látszik. még csinálom, még benne vagyok, nem adom fel. ugyan sokszor annyira szorongok, hogy szinte megbénít, de igyekszem vagy időt adni magamnak vagy pedig tudatos módszerekkel (séta, meditáció) kilépni belőle.
azt hiszem véget kéne vetnem ennem az egésznek. az egész szorongást kiváltó szituációval kell valamit kezdenem.
...
Miután valahogy felsejlett a "serenity prayer", teljesen világossá vált, hogy folytatnom kell a mítingre járást. nem számít, hogy milyen nyelven, de muszáj megosztani, kimondani, elengedni, átírni, felelősséget, közösséget és odatartozást vállalni. úgyhogy ma megyek is. kész.
2018. március 10., szombat
a társfügőségről
egy facebook komment felgyújtotta azt kis lámpát a fejemben egy újabb területen. ez egy annyira mélyről jövő, tudattalan viselkedési minta az én esetemben, hogy szinte nem is tudtam hogy álljak neki megérteni.
eddig nem értettem, hogy a kodependens mintázatok és a diszfunkcionális család hogyan függ össze úgy általában és kimondottan az én esetemben hogy is van ez. nos, végre elkezdtem összerakni a képet.
nem sokra emlékszem apámra úgy egyáltalán, gyerekkoromból meg pláne. arra az érzésre viszont tisztán emlékszem, hogy folyamatosan a kedvében akartam járni. "jó kislánya" lenni. ez persze sosem sikerült és ezt elfogadtam mára, hiszen egy mentális problémákkal gazdagon megpakolt és közben teljes tagadásban élő emberről beszélünk. mégis a korai tapasztalás, az érzelmi elhanyagolás, az, hogy sosem kaptam megfelelő figyelmet, ami mentén képes lettem volna egy egészségesebb önazonosság kiépítésére abszolút meghatároz sajnos a mai napig.
én voltam az a gyerek, aki kilóg. akinek nem igazán vannak barátai, mert annyira externalizálja és projektálja a belül elviselhetetlen magányt és elhagyatottságot, hogy senki nem akart mellette lenni. igazán érdemben ez senkit nem érdekelt egészen sokáig, csak a nagymamám vitt el egy pszichológus ismerőséhez, amikor már olyan tüneteket produkáltam, hogy muszáj volt orvosként közbe lépnie.
egy tökéletes család tökéletlen gyermekeként tekintettem magamra minden alkalommal, amikor apámmal kellett lennem. az új feleség és ő mesteri voltak annak, hogyan mutassanak makulátlan képet magukról, miközben otthon folyamatos volt a verbális és fizikális agresszió, hogy emlékszem wc-re is alig mertem kimenni a szobából, ahol aludtam (nem volt soha saját szobám apámnál) legtöbbször, nehogy találkozzak valamelyikükkel (ez gyakorlatilag a kapcsolatunk megszakításig megmaradt, csak írni róla olyan mélyen érint, hogy a torkomat feszíti a felismerés), mert tudtam, hogy én csak rosszat csinálhatok. hogy sosem leszek elég jó, sosem leszek méltó a szeretetére. hogy mindenről én tehetek, hogy éjjelente arra ébredek, hogy hányok, hogy kövér vagyok a zugevésről, hogy nincsenek barátaim, mert nem vagyok szerethető, hogy az is csoda, ha valaki elvisel, mert annyira kiállhatatlan vagyok.
mit tudtam tenni gyerekként, hogy kompenzáljam ezt a rengeteg hibámat? megpróbáltam a kedvükben járni. kínosan kerültem bizonyos témákat, feszengve mosolyogtam minden sértésen, bántáson, megaláztatáson. nem álltam ki magamért, mert akkor csak tovább mélyítettem volna az amúgy is óriási szakadékot kettőnk között. igyekeztem kiismerni, hogy milyen is lenne a tökéletes gyerek apám számára. a mai napig nincs válaszom erre, mert valószínűleg nincs ilyen. apám saját magának sem tud megfelelni. hogy is lehetne megfelelni egy olyan embernek, aki saját magának sem tud megfelelni? túl a 70en, három elfogyasztott feleség és 2 elhagyott gyermek után még mindig görcsösen próbálja felépíteni a tökéletes képet önmagáról. rengeteget sportol, barátnője van, menő kocsi, csodálatos nyaraló. kívánom neki, hogy így élete végére elégedjem meg magával, de ez valószínűleg sosem fog bekövetkezni, hiszen sosem mert szembenézni önmagával. és ez így rendben is lenne, ha közben nem okozott volna óriási sérüléseket tudtán kívül számomra.
ma ugyanis teljesen világossá vált, hogy miért is olyan elbaszott az én kacsolódási mintám, ha férfiakról van szó.* a sok "hibám" miatt én folyamatosan kompenzáltam. miután világossá vált nagyon korán, hogy amilyen vagyok az bizony nem jó, így elkezdtem az igazi lényemet teljesen félretolni, elnyomni magamban minden érzelmet (hiszen az úgysem helyes **), minden reakciót és viselkedést újratanulni, követni, másolni az apám által mutatott mintát. istenként felnézni rá, így akkor talán elnyerem a szeretetét.
így közel a 30hoz, lassan összeáll a kép. ugyanezt a mintát alkalmazom, amikor férfiakkal kerülök kapcsolatba. ahelyett, hogy felvállalnám önmagam, az ő mintáikat figyelem és ahhoz próbálok alkalmazkodni. félretolom a személyiségem bizonyos jegyeit és felerősítem a kívánatosakat, azért, hogy a másik kedvében járjak. vagyis leegyszerűsítve a másikat állítom az én központomba, azért, hogy elfogadjon.
mennyire beteg hozzáállás már ez? hiszen kit is akarom, hogy elfogadjon a másik? (egyáltalán miért fontos nekem ennyire az, hogy elfogadjon a másik?) hiszen az, akit a másik felé próbálok mutatni nem én vagyok. egy torzított változata vagyok az igazi énemnek. nincs központom, csak egy tál takonynak érzem magam, ami képes felvenni bármilyen edény formáját, de nincs saját tartása, közepe, központja, saját gravitációs magja. képes alkalmazkodni észrevétlenül bármilyen elhanyagoló, bántó, sértő férfihoz, ha cserébe kap egy kis figyelmet. ez lettem én. a tál takony.
de most ez a tál takony elkezdte felismerni, hogy ez bizony lehet máshogy is. iszonyatosan fájdalmas és hosszadalmas felismerés ez. hogy lehet úgy kapcsolódni, hogy nem keresem az másik jóváhagyását. hogy lehet engem úgy szeretni, hogy nem felelek meg senkinek a tökéletes nő képének. hogy én is tudok tökéletlen férfiakat elfogadni és szeretni. próbálom a saját formám megtalálni. kitapasztalni, hol vannak a saját határaim és felépíteni egy olyan egészséges lényt itt belül, aki képes egészséges kapcsolatok kiépítésére, még ha ez az egészséges kapcsolat nem is a nagy könyv szerinti dolog lenne. mert már nem akarok megfelelni sem a nagykönyvnek, sem az apának, sem senki másnak.
ez persze nem megy egyik napról a másikra. hosszú, fájdalmas hullámvasút ez. egyszer lent, egyszer fent. felismerés, fájdalom, elfogadás, újragondolás, új perspektíva, gondolkodásmód. nagyjából ez a mintázat forog mostanában a belső lemezemen és ehhez van ez a fiú is, akivel egymás kísérleti nyulai lettünk egy egészséges kapcsolat kialakításában. vagyis végül csak megjelent az alagút végén a nem várt fény, csak sikerült odáig eljutnom, hogy miután már beletörődtem abba, hogy én ilyen elbaszott vagyok, mégis valami nem hagyott ott lent és felemelt. ez az életerő, szeretet, gondoskodó akarat, felsőbb erő, hívjuk akárhogy most egy olyan útra állított, aminek a végén érzem, hogy valami - jelenleg számomra - elképzelhetetlen dolog áll a végén. ez a felismerés a kodependenciáról csak egy a több forrongó felismerésem közül, azonban talán az egyik legbelső és legmélyebb.
hálás vagyok a sorsnak, hogy itt tartok. sosem gondoltam volna, hogy ez lesz az életem, ami és ezeket a leckéket tanulom, amik éppen fortyognak bennem. néha elviselhetetlenül sok, ezt nem tagadom, viszont annál fontosabb periódus ez. jó az irány, kíváncsian, nyitott szívvel várom merre megy ez az egész.
*érdekes módon renegteg fiú barátom van, viszont ha romantikus kapcsolatról beszélünk vagy egy férfi tekintélyszeméylről, akkor ott bizony nagy nehézségeim vannak.
**egyáltalán, az, hogy az embernek érzelmei vannak egy szégyenteljes dolog volt apám világában
eddig nem értettem, hogy a kodependens mintázatok és a diszfunkcionális család hogyan függ össze úgy általában és kimondottan az én esetemben hogy is van ez. nos, végre elkezdtem összerakni a képet.
nem sokra emlékszem apámra úgy egyáltalán, gyerekkoromból meg pláne. arra az érzésre viszont tisztán emlékszem, hogy folyamatosan a kedvében akartam járni. "jó kislánya" lenni. ez persze sosem sikerült és ezt elfogadtam mára, hiszen egy mentális problémákkal gazdagon megpakolt és közben teljes tagadásban élő emberről beszélünk. mégis a korai tapasztalás, az érzelmi elhanyagolás, az, hogy sosem kaptam megfelelő figyelmet, ami mentén képes lettem volna egy egészségesebb önazonosság kiépítésére abszolút meghatároz sajnos a mai napig.
én voltam az a gyerek, aki kilóg. akinek nem igazán vannak barátai, mert annyira externalizálja és projektálja a belül elviselhetetlen magányt és elhagyatottságot, hogy senki nem akart mellette lenni. igazán érdemben ez senkit nem érdekelt egészen sokáig, csak a nagymamám vitt el egy pszichológus ismerőséhez, amikor már olyan tüneteket produkáltam, hogy muszáj volt orvosként közbe lépnie.
egy tökéletes család tökéletlen gyermekeként tekintettem magamra minden alkalommal, amikor apámmal kellett lennem. az új feleség és ő mesteri voltak annak, hogyan mutassanak makulátlan képet magukról, miközben otthon folyamatos volt a verbális és fizikális agresszió, hogy emlékszem wc-re is alig mertem kimenni a szobából, ahol aludtam (nem volt soha saját szobám apámnál) legtöbbször, nehogy találkozzak valamelyikükkel (ez gyakorlatilag a kapcsolatunk megszakításig megmaradt, csak írni róla olyan mélyen érint, hogy a torkomat feszíti a felismerés), mert tudtam, hogy én csak rosszat csinálhatok. hogy sosem leszek elég jó, sosem leszek méltó a szeretetére. hogy mindenről én tehetek, hogy éjjelente arra ébredek, hogy hányok, hogy kövér vagyok a zugevésről, hogy nincsenek barátaim, mert nem vagyok szerethető, hogy az is csoda, ha valaki elvisel, mert annyira kiállhatatlan vagyok.
mit tudtam tenni gyerekként, hogy kompenzáljam ezt a rengeteg hibámat? megpróbáltam a kedvükben járni. kínosan kerültem bizonyos témákat, feszengve mosolyogtam minden sértésen, bántáson, megaláztatáson. nem álltam ki magamért, mert akkor csak tovább mélyítettem volna az amúgy is óriási szakadékot kettőnk között. igyekeztem kiismerni, hogy milyen is lenne a tökéletes gyerek apám számára. a mai napig nincs válaszom erre, mert valószínűleg nincs ilyen. apám saját magának sem tud megfelelni. hogy is lehetne megfelelni egy olyan embernek, aki saját magának sem tud megfelelni? túl a 70en, három elfogyasztott feleség és 2 elhagyott gyermek után még mindig görcsösen próbálja felépíteni a tökéletes képet önmagáról. rengeteget sportol, barátnője van, menő kocsi, csodálatos nyaraló. kívánom neki, hogy így élete végére elégedjem meg magával, de ez valószínűleg sosem fog bekövetkezni, hiszen sosem mert szembenézni önmagával. és ez így rendben is lenne, ha közben nem okozott volna óriási sérüléseket tudtán kívül számomra.
ma ugyanis teljesen világossá vált, hogy miért is olyan elbaszott az én kacsolódási mintám, ha férfiakról van szó.* a sok "hibám" miatt én folyamatosan kompenzáltam. miután világossá vált nagyon korán, hogy amilyen vagyok az bizony nem jó, így elkezdtem az igazi lényemet teljesen félretolni, elnyomni magamban minden érzelmet (hiszen az úgysem helyes **), minden reakciót és viselkedést újratanulni, követni, másolni az apám által mutatott mintát. istenként felnézni rá, így akkor talán elnyerem a szeretetét.
így közel a 30hoz, lassan összeáll a kép. ugyanezt a mintát alkalmazom, amikor férfiakkal kerülök kapcsolatba. ahelyett, hogy felvállalnám önmagam, az ő mintáikat figyelem és ahhoz próbálok alkalmazkodni. félretolom a személyiségem bizonyos jegyeit és felerősítem a kívánatosakat, azért, hogy a másik kedvében járjak. vagyis leegyszerűsítve a másikat állítom az én központomba, azért, hogy elfogadjon.
mennyire beteg hozzáállás már ez? hiszen kit is akarom, hogy elfogadjon a másik? (egyáltalán miért fontos nekem ennyire az, hogy elfogadjon a másik?) hiszen az, akit a másik felé próbálok mutatni nem én vagyok. egy torzított változata vagyok az igazi énemnek. nincs központom, csak egy tál takonynak érzem magam, ami képes felvenni bármilyen edény formáját, de nincs saját tartása, közepe, központja, saját gravitációs magja. képes alkalmazkodni észrevétlenül bármilyen elhanyagoló, bántó, sértő férfihoz, ha cserébe kap egy kis figyelmet. ez lettem én. a tál takony.
de most ez a tál takony elkezdte felismerni, hogy ez bizony lehet máshogy is. iszonyatosan fájdalmas és hosszadalmas felismerés ez. hogy lehet úgy kapcsolódni, hogy nem keresem az másik jóváhagyását. hogy lehet engem úgy szeretni, hogy nem felelek meg senkinek a tökéletes nő képének. hogy én is tudok tökéletlen férfiakat elfogadni és szeretni. próbálom a saját formám megtalálni. kitapasztalni, hol vannak a saját határaim és felépíteni egy olyan egészséges lényt itt belül, aki képes egészséges kapcsolatok kiépítésére, még ha ez az egészséges kapcsolat nem is a nagy könyv szerinti dolog lenne. mert már nem akarok megfelelni sem a nagykönyvnek, sem az apának, sem senki másnak.
ez persze nem megy egyik napról a másikra. hosszú, fájdalmas hullámvasút ez. egyszer lent, egyszer fent. felismerés, fájdalom, elfogadás, újragondolás, új perspektíva, gondolkodásmód. nagyjából ez a mintázat forog mostanában a belső lemezemen és ehhez van ez a fiú is, akivel egymás kísérleti nyulai lettünk egy egészséges kapcsolat kialakításában. vagyis végül csak megjelent az alagút végén a nem várt fény, csak sikerült odáig eljutnom, hogy miután már beletörődtem abba, hogy én ilyen elbaszott vagyok, mégis valami nem hagyott ott lent és felemelt. ez az életerő, szeretet, gondoskodó akarat, felsőbb erő, hívjuk akárhogy most egy olyan útra állított, aminek a végén érzem, hogy valami - jelenleg számomra - elképzelhetetlen dolog áll a végén. ez a felismerés a kodependenciáról csak egy a több forrongó felismerésem közül, azonban talán az egyik legbelső és legmélyebb.
hálás vagyok a sorsnak, hogy itt tartok. sosem gondoltam volna, hogy ez lesz az életem, ami és ezeket a leckéket tanulom, amik éppen fortyognak bennem. néha elviselhetetlenül sok, ezt nem tagadom, viszont annál fontosabb periódus ez. jó az irány, kíváncsian, nyitott szívvel várom merre megy ez az egész.
*érdekes módon renegteg fiú barátom van, viszont ha romantikus kapcsolatról beszélünk vagy egy férfi tekintélyszeméylről, akkor ott bizony nagy nehézségeim vannak.
**egyáltalán, az, hogy az embernek érzelmei vannak egy szégyenteljes dolog volt apám világában
2018. március 9., péntek
napi rövid bölcsesség
mert végülis felfedezni új dolgokat a lelkünkben, amik egyszer csak odanőttek sem sokkal különb mint egyik reggel úgy kelni, hogy úristen megcsípett valami vagy ezek az izék a melleim lennének?
2018. március 8., csütörtök
reflection on my current state
finding balance is my biggest challenge and fear in the same time. i am so good at being overstressed about unrelevant things, to be anxious is my second nature. but i decided to quit being anxious. i decided to use my inner power (what feels like growing, however i am "just" discovering unknown parts of it) to stop this pattern. it's been way too long that i am living with the suffocating fist of the anxiety. it is time to let this one go as well. because being anxious is stopping me of being present. being present in the moment and being present for others. it limits my sight and my ability to understand. it shrinks me into a child and makes everything huge and scary. but i do not accept it anymore. i accept that it has been my pattern over the years as i was not aware of other solutions to deal with my deep insecurity. but not anymore. i know that i have power over it. i can find my own way over the fears and demons. i am in the middle of this fight, maybe it will never end, but it is now a big part of my everyday healing that i meditate and/or practice yoga and taking my well-being as my first priority. because i understood that if i don't feel well, i don't radiate good energy, i am not a good person to be around therefore i rather take this time and be a good company for myself anf for others than pushing myself to my limits and give myself the chance to fall back to the black hole of insecurity, anxiety and self-doubt.
recently i am using the app called insight and particularly i am listening the guided meditations by Lisa A. Romano and i do this yoga practice whenever i feel the need to fell physically grounded. also taking good care of my diet, drinking lots of water and start the day with nutritious, warm food became a good help for my body to feel good as well.
recently i am using the app called insight and particularly i am listening the guided meditations by Lisa A. Romano and i do this yoga practice whenever i feel the need to fell physically grounded. also taking good care of my diet, drinking lots of water and start the day with nutritious, warm food became a good help for my body to feel good as well.
2018. március 7., szerda
újradefiniálom magam vol. 5498351
ha van valami, amit szeretnék elkerülni, akkor az pontosan a se veled - se nélküled típusú kapcsolat. nem arról van szó, hogy lánykérést várok a második randin, de szeretem ( és igénylem), hogy legyen a kapcsolatnak iránya.
mégis milyen irány jöhet szóba? egészen eddig a magamhoz láncoló, minden lépésről tudni akaró, folyamatosan fizikailag, mentálisan együtt levő kapcsolat volt a célom. amiben minden közös, mindenen osztozunk.
csakhogy.
ez pontosan ugyanaz a beteg mintázat, mint amilyen az exemmel volt a kapcsolatunk az együtt töltött idő túlnyomó részében. önbizonytalanságból fakadó bizalmatlanság, vádaskodás, érzelmi anorexia, kodependens működés, függőség hegyek.
lassan elkezdem felfedezni, hogy van ezen kívül más fajta kapcsolódás is. olyan, amiben hagyjuk egymást lélegezni és elfogadjuk egymást olyannak, amilyen. úgymond feltétel nélkül. teret engedünk más embereknek is az életünkben és a másik életében. nem fojtogatunk, nem telepszünk egymásra, nem egymásból töltődünk fel, hanem teljes életet élünk a nap minden percében, olyat, ami örömet okoz individuumként is, nem csak abban lelünk boldogságot, ha együtt vagyunk. ez csak egy része az életünknek, nem az életünk.
a hétvégén a fejéhez vágtam egy rövid, ámde annál intenzívebb és nevetségesebb veszekedés alkalmában, hogy nem tudok benne bízni, mert mindig ellök. másnap felhozta, hogy ezalatt mit értek. kifejtettem (októberben csalódtam benne és még nem tartok ott, hogy visszaépüljön a bizalmam). majd azt mondta, hogy nem eltaszít, hanem megtart. mert ha hagyná, hogy szabadon áramoljon köztünk minden, közelebb és közelebb kerülve, a mi kettőnk személyiség jegyeivel gyors halálra lenne ítélve a köztünk lévő közelség.
na bazdmeg. ezt nem láttam jönni. nem gondoltam volna, hogy törődik velem. hogy van ennek egy ilyen aspektusa is. hogy távol tart, mert meg akar tartani. nehogy felégessük egymás tartalékait, utánpótlás nélkül.
lassan beivódik a tudatomba, hogy ez a fiú törődik velem. nem beszélünk minden nap, nem tudom épp merre jár, mit csinál, kivel van stb. de gondol rám, azt teszi, amivel garantálni tudja az ő részéről, hogy legyen folytatás.
mégis milyen irány jöhet szóba? egészen eddig a magamhoz láncoló, minden lépésről tudni akaró, folyamatosan fizikailag, mentálisan együtt levő kapcsolat volt a célom. amiben minden közös, mindenen osztozunk.
csakhogy.
ez pontosan ugyanaz a beteg mintázat, mint amilyen az exemmel volt a kapcsolatunk az együtt töltött idő túlnyomó részében. önbizonytalanságból fakadó bizalmatlanság, vádaskodás, érzelmi anorexia, kodependens működés, függőség hegyek.
lassan elkezdem felfedezni, hogy van ezen kívül más fajta kapcsolódás is. olyan, amiben hagyjuk egymást lélegezni és elfogadjuk egymást olyannak, amilyen. úgymond feltétel nélkül. teret engedünk más embereknek is az életünkben és a másik életében. nem fojtogatunk, nem telepszünk egymásra, nem egymásból töltődünk fel, hanem teljes életet élünk a nap minden percében, olyat, ami örömet okoz individuumként is, nem csak abban lelünk boldogságot, ha együtt vagyunk. ez csak egy része az életünknek, nem az életünk.
a hétvégén a fejéhez vágtam egy rövid, ámde annál intenzívebb és nevetségesebb veszekedés alkalmában, hogy nem tudok benne bízni, mert mindig ellök. másnap felhozta, hogy ezalatt mit értek. kifejtettem (októberben csalódtam benne és még nem tartok ott, hogy visszaépüljön a bizalmam). majd azt mondta, hogy nem eltaszít, hanem megtart. mert ha hagyná, hogy szabadon áramoljon köztünk minden, közelebb és közelebb kerülve, a mi kettőnk személyiség jegyeivel gyors halálra lenne ítélve a köztünk lévő közelség.
na bazdmeg. ezt nem láttam jönni. nem gondoltam volna, hogy törődik velem. hogy van ennek egy ilyen aspektusa is. hogy távol tart, mert meg akar tartani. nehogy felégessük egymás tartalékait, utánpótlás nélkül.
lassan beivódik a tudatomba, hogy ez a fiú törődik velem. nem beszélünk minden nap, nem tudom épp merre jár, mit csinál, kivel van stb. de gondol rám, azt teszi, amivel garantálni tudja az ő részéről, hogy legyen folytatás.
2018. március 4., vasárnap
ventillálás a hétvégéről
ki gondolta volna, hogy fél évvel a megismerkedésünk után kezd el megindulni kettőnk között valami úgy igazán. még nem feltétlenül tudom összerakni mi is ez, hogy is van, hol vannak benne a határok, de mindenképp lett a fiúnak helye az életemben. ráadásul nekem is van helyem az életében.
minden találkozásunk valami újat hoz. új élmények, új kapcsolódási minták és formák. a mostani hozott féktelen örömöt, rengeteg nevetést, őrületesen intim órákat, közelséget és a szokásos brutálisan őszinte reflexiókat. hiányzott és feltöltött. összevesztünk és kibékültünk. nincsenek tabuk, nem hagyunk teret félre értésnek, mert minketten annyira bonyolult emberek vagyunk, hogy kényszeresen magyarázunk mindent egymásnak. imádom, hogy bármiről bármikor beszélhetünk. bármikor, bármennyit, bárhogy szexelhetünk, legyen az vacsorakészítés vagy filmnézés, nem foglalkozunk azzal, hogy épp mit csináltunk, helyette viszont hagyjuk elragadtatni magunkat és őrült forró együttléteket hozunk össze.
kezdünk egyensúlyt találni egymásban.
akarok erről/rólunk egy hosszabb írást összehozni, mert úgy érzem, hogy jelenleg nincs módom élőben reflektálni a történésekre senkivel (illetve amikor együt vagyunk akkor a fiú tökéletes partner ehhez, de ez meg nem elég rendszereh ahhoz, hogy elég legyen), szóval tervezem felélénkíteni a forgalmat itt és valóban használni ezt a felületet a gyógyuláshoz vezető végtelen úton.
minden találkozásunk valami újat hoz. új élmények, új kapcsolódási minták és formák. a mostani hozott féktelen örömöt, rengeteg nevetést, őrületesen intim órákat, közelséget és a szokásos brutálisan őszinte reflexiókat. hiányzott és feltöltött. összevesztünk és kibékültünk. nincsenek tabuk, nem hagyunk teret félre értésnek, mert minketten annyira bonyolult emberek vagyunk, hogy kényszeresen magyarázunk mindent egymásnak. imádom, hogy bármiről bármikor beszélhetünk. bármikor, bármennyit, bárhogy szexelhetünk, legyen az vacsorakészítés vagy filmnézés, nem foglalkozunk azzal, hogy épp mit csináltunk, helyette viszont hagyjuk elragadtatni magunkat és őrült forró együttléteket hozunk össze.
kezdünk egyensúlyt találni egymásban.
akarok erről/rólunk egy hosszabb írást összehozni, mert úgy érzem, hogy jelenleg nincs módom élőben reflektálni a történésekre senkivel (illetve amikor együt vagyunk akkor a fiú tökéletes partner ehhez, de ez meg nem elég rendszereh ahhoz, hogy elég legyen), szóval tervezem felélénkíteni a forgalmat itt és valóban használni ezt a felületet a gyógyuláshoz vezető végtelen úton.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)